Április 11-én volt 125 éve, hogy Kassán megszületett a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja. Az évforduló kapcsán beszélgettünk Mészáros Tibor irodalomtörténésszel, Márai Sándor monográfusával, hagyatékénak gondozójával.
„Kiadatlan szépirodalmi mű már nincs a hagyatékban” – hűti le a kedélyeket már a legelején Mészáros Tibor irodalomtörténész. A Márai-hagyaték gondozójával a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik olvasótermében ülünk le beszélgetni egy napos, kora tavaszi délelőttön. Egy ilyen olvasóterem különös hely. Sokszor megfordultam már a PIM-ben, de itt még sosem jártam. Körben a mennyezetig érő polcokon ódon könyvek elképesztő mennyiségben, és mély csend, amit valahogy még a beszélgetésünk sem képes megtörni. Ezt a csendteret nyilván a könyvek hozzák létre a maguk rejtélyes módján. Egy olvasóterem, ahogy a hatalmas ablakain beszűrődik a tavaszi napfény – szinte már templomban érzi magát az ember.
Nem csoda, hogy Márai Sándor életének meghatározó helyszínei voltak az ehhez hasonló könyvtári olvasótermek Budapesttől Berlinig, Párizstól Nápolyon át New Yorkig. Ha megérkezett valahová, első sétáinak egyike mindig a könyvtárba vezetett. Hosszú séták és könyvtár, ezek voltak életének alapvető szükségletei. A könyvhöz és a könyveken keresztül a műveltséghez való ragaszkodás szintén meghatározó volt az életében. Olyan fontos volt számára, mint a levegővétel. Manapság mindezt könnyen tarthatnánk egyfajta sznobizmusnak, értelmiségi gőgnek, színháznak, de Márai esetében szó sem volt ilyesmiről. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy egy hosszú életen át azon gondolkodott, hogy mit jelent a műveltség, és miféle tünemény ennek a műveltségnek a klasszikus hordozója, a mára emlékké vált európai polgár.
Térjünk vissza a PIM olvasótermébe, ahol Mészáros Tibor a Márai-hagyaték részét képező kincsekből mutat néhányat. Egy útlevelet például, Márai utolsó magyar útlevelét, amellyel elhagyta az országot 1948-ban. Utolsó oldalai között egy préselt levél lapul. Levél egy vadgesztenyefáról, a budai Mikó utcából, ahol az utolsó lakása volt. Van ebben a megfakult, pergamenvékony falevélben valami megrendítő. A haza emlékének sűrítménye. Aztán kéziratokat nézegetünk, eredeti gépiratlapokat Márai naplójából. Néhány rövid mondat sárga filctollal kiemelve: „Gondolkodom, tehát vagyok? Nem biztos. De öregszem, tehát vagyok. Az ember akkor »van« igazán, amikor öregszik. Folytonosan tud arról, hogy »van.«” A rá mélyen jellemző sztoikus, hűvös mondatok.
Hogy miként érkezett haza a hagyaték, az elég kalandos történet. Márai halála után az anyag kanadai kiadójához, Vörösváry Istvánhoz került, onnan érkezett huszonvalahány dobozban Ferihegyre 1997 szeptemberében. A vámnál viszont mindenféle jogi természetű gondok adódtak, amiket csak úgy sikerült megoldani, hogy a dobozokat papírhulladéknak nyilvánították. Így érkezett tehát haza a temérdek kézirat és könyv: papírhulladékként. Ezután még két hullámban jöttek további anyagok, 2004-ben például a naplók kéziratai, később a Szabad Európa Rádióban felolvasott írások zöme.
Nagyon kevés a személyes tárgy, mondja Mészáros Tibor. A kalapja, a sétabotja és a pipája például itt van, de egyéb tárgyakról semmit sem tudni. Lehet, hogy valahol Amerikában lenne még ez-az, de valószínűleg soha nem kerülnek már elő. Eredetileg volt kiadatlan szépirodalmi mű is a hagyatékban, a Szabadulás és a Szívszerelem című regények. Ez utóbbit a naplójában csak krimiként említette. Egyik mű sem tartozik Márai legerősebbjei közé. És a hagyatékban lapult még az eredetileg az Egy polgár vallomásai című kötet harmadik részének szánt kézirat is, ami külön kötetben, Hallgatni akartam címmel jelent meg itthon. Illetve ez is bonyolultabb kicsit, mert a kézirat nagy részét a Föld, föld!… című memoárkötetben kiadták már kicsivel korábban. A logikus az lenne, ha ez a kézirat napvilágot láthatna egy teljes kiadásban, amely tartalmazná az Egy polgár vallomásainak csonkítatlan szövegét, ezt azonban Mészáros jelenleg nem látja lehetségesnek, mivel egyéb kiadásokban és részletekben már korábban megjelent.
Teljesnek tekinthető viszont Márai naplóinak kiadása. A naplóírást 1943-ban kezdte Márai, és egészen 1989-ben bekövetkezett haláláig folytatta. Ezek a teljes naplók – a korábbi kivonatos kiadások után – 2006-tól tizennyolc kötetben jelentek meg. E naplóknak csak az első, Márai által szerkesztett kötete jelent meg itthon még 1945-ben, Napló 1943–1944 címmel. A későbbi kötetek már az emigrációban láttak napvilágot, és ezek is az író által szerkesztett kiadások voltak, amelyek nem tartalmazták a teljes kéziratokat.
A naplókat talán nem túlzás Márai fő művének tartani. Ez a több ezer oldalnyi feljegyzés a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb vállalkozása, amelyből minden regényénél és novellájánál karakteresebben rajzolódik ki ennek a magányos, nagy írónak az arcképe. Az emigráció évtizedei alatt a napló vált Márai első számú műfajává, ez a forma bizonyult számára a legmegfelelőbbnek ahhoz, hogy összefoglalja, mit gondol a világról, hogyan látja a politikai és társadalmi folyamatokat és persze önmagát. Bár a naplókban önmagáról esik szó a legkevésbé. És ha már naplók: Mészáros Tibor ennek kapcsán is tud újat mondani. Ugyanis Márai felesége, Matzner Ilona – vagy ahogy barátai és családtagjai hívták: Lola – szintén vezetett naplót, bár egészen más jellegűt, mint a férje. Ezek a naplók Betűbe zárva címmel jelentek meg néhány évvel ezelőtt. Lola feljegyzéseiből kiderült, hogy Márainak voltak „házi naplói” is, ezekbe írta szigorúan magánjellegű feljegyzéseit. Nyilván nem véletlen, hogy ezek nincsenek a hagyatékban, senki nem tud róluk semmit. A legvalószínűbb az, hogy az író megsemmisítette őket. Ezeket a „házi naplókat” nem az olvasóknak szánta, és okkal tarthatott attól, hogy a halála után a kíméletlenül kíváncsi utókor majd jókat csámcsogna rajta. Lola már korábban, az 1930-as években is vezetett naplót. Lehet, hogy ezek a mai napig itthon lappanganak, de kevés az esély rá, hogy valaha is előkerülnek; valószínűbb, hogy megsemmisültek Budapest ostromakor.
Nézegetem a relikviákat, és azon veszem észre magam, hogy folyton Márai útlevelére téved a tekintetem. Van ebben az útlevélben valami tragikus, valami olyasmi, ami mélyen jellemzi Magyarország 20. századi történelmét. Mintha ebben az útlevél jelképezné mindazt, amin ez a társadalom a múlt évszázadban keresztülment. Vitte magával Rómába, Salernóba, New Yorkba, San Diegóba, négy évtizeden át, talán mindvégig azzal a reménnyel, hogy egyszer még hasznát veszi. Hogy egyszer még hazatér. Erre a hazatérésre az 1956-os forradalom napjai körül nyílhatott reális lehetősége, de az euforikus idők tragikusan hamar elmúltak, és ezután már szóba sem jöhetett, hogy újra magyar földre lépjen. És mire végre jöhetett volna, már nem volt képes rá. Legyűrte a betegség és az öregség. A megalázó végjátékot nem várta meg, 1989. február 21-én önkezével vetett véget életének.
A talán legfontosabb és egyben legkényesebb kérdés: mit mond ma Márai Sándor életműve? A helyére került-e? Fontos író-e manapság Márai Sándor, vagy úgy tekintünk rá, mint egy letűnt kor letűnt szereplőjére?
A rendszerváltozás után érzékelhető volt egyfajta Márai-reneszánsz,
sorra jelentek meg a könyvei. Az újdonság erejével hatott, az addig tiltott gyümölcsnek számító művek végre szabadon hozzáférhetővé váltak. A szinte robbanásszerű siker nem volt meglepő, elvégre Márainak 1948-tól 1990-ig egyetlen kötete sem jelent meg itthon, a korabeli kiadásokhoz legfeljebb bátrabb antikváriusok polcai alól lehetett hozzájutni, illetve családi könyvtárak féltve őrzött darabjai voltak.
Mészáros Tibor úgy látja, hogy ma már közel sem olyan népszerűek a könyvei, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Hét-nyolc legnépszerűbb könyvét – leginkább a harmincas évek második felében és a negyvenes évek elején született regényeit – rendszeresen újra kiadják, mert ezek biztosan eladhatók. A többit azonban nem. „Némi túlzással azt mondhatnám, hogy ma Lengyelországban népszerűbb, mint itthon” – lep meg a beszélgetésünk során már sokadszorra az irodalomtörténész. Jövőre jelenik a negyvenedik Márai-kötet lengyelül. Igen, nem elírás, a negyvenedik. Ezek között akad monográfia is. Hogy miért ilyen népszerű Lengyelországban, nehéz megmondani. Talán a lengyel társadalom még mindig érzékenyebben reagál arra az értékvilágra, amely Márai műveiből árad? Vagy a letűnt polgári világ iránti nosztalgia erősebb arrafelé? Ki tudja.
Persze adódik a kérdés, hogy mit is jelent ma egyáltalán a polgári gondolkodás, maradt-e mára bármiféle érvényessége. Nem arról van-e szó inkább, hogy Márai legendás konoksága, elvhűsége, amely a műveit áthatja, ma már egyszerűen modorosnak, szenvelgőnek tűnik? Megannyi kérdés, amire nehéz válaszolni. Mindenesetre Nyugat-Európában hatalmas sikert arattak a könyvei a 2000-es évek elején. Legsikeresebb műve,
A gyertyák csonkig égnek eddig mintegy hatvan nyelven jelent meg.
Ez döbbenetes szám. A regény 1942-ben jelent meg itthon, ekkor Márai „sztárírónak” számított idehaza. Jellemző egyébként, hogy évtizedekkel később már úgy emlékezett vissza erre a korszakára, hogy a hányinger kerülgeti tőle. Hamisnak és édeskésnek gondolta legsikeresebb könyveit. „Elképzelhető, hogy annyira fölgyorsult a világ, hogy emiatt Márai ma már lassúnak tűnik az olvasónak” – jegyzi meg Mészáros. Erről viszont azonnal az jut eszembe, hogy talán az volt a világ normális tempója, ami ezekből a könyvekből érződik, és az a nem normális tempó, amiben ma élünk.
Miután kisétálok a PIM-ből a Károlyi utcára, szinte megszédülök a napfénytől és a zajtól. Ennél jobban semmi sem tudná szemléltetni, hogy miért is tűnhet lassúnak a mai olvasó számára Márai Sándor írói világa. A félhomályos és csendes olvasóteremben töltött másfél óra szinte álomszerűnek tűnik. Elmerengek azon, hogy vajon mit szólna Márai, ha látná ezt az autóforgalmat, ha hallaná ezt a ricsajt. Valószínűleg rémülten menekülni próbálna. De sajnos úgy tűnik, hogy már nincs hová.
2024-ben jelent meg Mészáros Tibor nagyszerű monográfiája két kötetben, Márai Sándor élete címmel. „Ebben többek között azt is próbáltam megfogalmazni, hogy
van mit tanulnunk tőle például az emberi tartásról, az erkölcsről,
ami lényegesen többet ér, mint mondjuk egy jó pozíció” – mond ki valami lényegeset az életmű egészéről Mészáros Tibor. Ebből adódik az is, hogy Márai könnyen válhat ütközőponttá, mert politikailag sem „használható” igazán. Ugyanazzal a lényeglátó kritikával fordult a Horthy-kor felé, mint amivel a kommunista diktatúrát illette. De ez
a „kellemetlensége” sokkal inkább rólunk szól, nem róla,
a mi aktuális viszonyainkat tükrözi, nem pedig Márai szuverén gondolkodásmódját.
Márai 125 emlékév
Emlékév és identitás
Ez az év emlékév, hivatalos nevén Márai 125 emlékév. Ennek keretében az író egykori szűkebb pátriáját jelentő Krisztinavárosban álló Virág Benedek Házban előreláthatóan ősszel állandó Márai-kiállítás nyílik, amelynek rendezője Mészáros Tibor. E kiállítás központ eleme az identitás lesz, az író életének fontos helyszínein vezeti végig a látogatót. Sok újdonság kerül majd itt a közönség elé, eddig nem látható dokumentumok és tárgyak. Köztük több kuriózum, például az Egy polgár vallomásai korabeli kiadása, amelynek különös története van. A könyvet néhány éve ajánlotta fel egy hölgy a PIM-nek azzal, hogy Márai egyik testvérének, Radványi Géza filmrendezőnek a széljegyzetei, kommentárjai is olvashatók benne. De kiderült, hogy nem Radványi írogatott megjegyzéseket egyes mondatok mellé, hanem az író édesanyja. Efféléket: „Csak egy gyerek lehet ennyire szívtelen.” Ebből is látszik, hogy nem könnyű egy író édesanyjának lenni.
Nyitókép: AFP/Bridgeman Images
Immár a huszonnegyedik Márai-estjüket mutatták be Mészáros Tiborral. Hirtling István színművész ilyenkor nem csupán felolvas, hanem teljes személyiségével, sajátjaként adja át közönségének a ma már klasszikusnak tekintett szerző különféle műfajú írásait.
„A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek.” Százhuszonöt éve született Márai Sándor – egy igazi polgári karakter.
Lenne mit tanulnunk tőle gerincről, tartásról. erkölcsről, elvekről, ahogyan lenne még bőven felfedeznivaló a korántsem hibátlan életművében is. Az évforduló és a ma kezdődő Márai-emlékév apropóján Mészáros Tibor irodalomtörténészt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Márai-hagyaték kezelőjét kérdeztük.
A polgári eszmények nagy írója kassai polgárból világpolgárrá vált: élt Olaszországban, Amerikában, de szíve a magyarságért, a magyar irodalomért dobogott emigrálása után is.
Az április 11-i évfordulón versvillamosra szállhatunk Budapesten, Orfűn verspark nyílik, bemutatják a Reménytelenül című játékfilmet és Márai Sándorról is sokfelé megemlékeznek.
Ez az elmúlt évtizedek EU-s politikájának eredménye, amely eltűrte a nemzeti kisebbségek elleni legalpáribb uszítást is.
Úgy tűnik, egyedül az ideológia számít, semmi más.
